Kis csobánci növényhatározó

Már az első kapavágástól figyeltünk rá, hogy milyen növényeket ritkítsunk, és milyeneket tartsunk meg. Ehhez a koruk, méretük, helyük mellett természetesen a fajtájukat is tudni szerettük volna. Hobbikertészként a téli időszakban ezzel nem volt könnyű dolgunk; szinte csak a fák törzsének mintázata segített valamit. (A fajmeghatározáshoz főleg a PlantNet applikációját használtuk.)

Az így is kiderült azért, hogy elég sok meggyféle (sejtettük, hogy valamilyen vad, nem feltétlenül ehető fajta) és vadrózsa van a telken, és hogy vannak tölgyek, juharok is. Akácot és szőlőt is gyanítottunk, de tavaszra az összes "akác" eltűnt, és a legtöbb "szőlőről" is kiderült, hogy egyáltalán nem az. A borostyán azonosításához persze se tankönyv, se nagyító nem kellett...

Szóval tavasszal aztán hirtelen sokkal okosabbak lettünk. Pl. amit a törzse és a szúrós ágai miatt akácnak véltünk, arról megtudtuk, hogy egészen biztosan keskenylevelű ezüstfa, amiből eddig két példányt találtunk a telken. Az egyiket májusra ki is szabadítottuk, és mint lentebb látható, gyönyörűen keretezi a balaton-felvidéki panorámát. Nekünk sajnos nagyon tetszenek, így - bár inváziós faj, ami a nemzeti park halállistáján is szerepel - a fák egyelőre mindenképp maradnak.

A szőlőnek tűnő, magasra és messzire elkúszó szárak, indák pedig szinte mind erdei iszalaghoz tartoznak, de azért egy  kevés szőlőt is találtunk még.

Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia)

A keskenylevelű ezüstfa, ezüstfűz vagy olajfűz kis-ázsiai eredetű fa, vagy cserje. Ágai tövisesek, a hajtások, levelek és a termések ezüstös csillámszőrökkel borítottak. Nagy tűrőképességű faj, amely rossz talajokon, például szikeseken, városi körülmények között parkokban is tenyészik.

Hazája a Földközi-tenger környékétől Mongóliáig terjed. Magyarországon parkokba, erdősávokba korábban tömegesen ültették. Erősen fényigényes, egyébként jóformán mindent kibír: a sovány, száraz, homokos vagy köves talajt, az erős sziket, a szennyezett levegőt. Síkvidéki területeinken erősen terjedő, inváziós faj. Nemzeti parkjainkban a természetes vegetációt veszélyezteti, ezért visszaszorítására komoly erőfeszítések folynak.

Erdei iszalag (Clematis vitalba)

Az erdei iszalag a boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjébe, ezen belül a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjába tartozó faj; a néhány közép-európai kúszónövényfaj egyike. Egyes vidékeken folyondárnak is nevezik.

Közép-Európától, délen Olaszországig, illetve a Balkánon keresztül Anatóliáig honos. Melegkedvelő, ezért a Kárpát-medencében csak szórványosan fordul elő. Hosszú életű. A nyirkos erdőket, erdőszéleket, ligeteket, cserjéseket és sövényeket, a meszes talajt kedveli. Fényigényes. A síkságoktól 1500 méter magasságig nő.

10 méternél magasabbra is felkapaszkodó, elfásodott szárú, évelő, lombhullató kúszónövény. Csavarodó szárán kívül kacsszerűen behajló levélnyelével is kapaszkodik.

Szőlő (Vitis)

A szőlő a szőlőfélék (Vitaceae) családjának egyik sok fajt és azon belül sok alfajt magába foglaló nemzetsége. Minden ide tartozó növény közös jellemzője, hogy fás szárúak, terméseik fürtökben helyezkednek el és levelük általában tenyeresen összetett. Magyarország területén több mint ezer éve termesztenek bortermő szőlőt, a honfoglaló magyarok az akkori Dunántúlon már virágzó szőlőművelést találtak. A szőlő hazánkban jóformán mindenütt megterem. Telepíteni elsősorban ott érdemes, ahol sok a napfény, a meleg és tápanyagban gazdag a talaj.

A szőlő az egyike a legnépszerűbb és legelterjedtebb gyümölcsöknek a világon. 2021-ben a szőlőt több mint 90 országban termesztették, és az éves termés mennyisége meghaladta a 74 millió tonnát.

A tölgyeket nagy biztonsággal felismertük, és természetesen meg is tartottuk mind a hármat, amiket a telek nyugati részének ritkítása közben találtunk.

Főleg azonban fiatal, vékonytörzsű fák és cserjék vannak, és ezekből vágtunk ki elég sokat, hogy a területet kicsit átláthatóbbá tegyük. A meggyszerű fajta sajmeggy. De bőven akad, és ritkítottunk a somokból, vadrózsákból, kőrisekből is. 

Kocsánytalan tölgy (Quercus petraea)

A kocsányos tölggyel váltakozva Európa nagy részének uralkodó tölgyfaja. Inkább a soványabb termőhelyek növénye.

A kocsánytalan tölgy termete a kocsányos tölgyénél valamivel kisebb. Általában 20-40 méter magas. Koronája karcsúbb, ágai egyenesebbek – de a két faj elhatárolása nem egyértelmű; kereszteződhetnek is.

Levelei kis ékvállal (fülecskék nélkül), viszonylag hosszú nyéllel csatlakoznak a hajtásokhoz, makkjai viszont szinte ülők (tehát nem kocsánnyal csatlakoznak a szárhoz, innen a neve). Kérge erősen repedezett; bordáinak lefutása viszonylag folyamatos. Hajtásai szürkések, néha kis bordópiros árnyalattal. Porzós barkavirágai hosszúkásak; a termősek kis csomókban a levelek hónaljában nőnek, ezekben jóval kevesebb a virág.

Sajmeggy (Prunus mahaleb)

A sajmeggy vagy pipaszármeggy a rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó növényfaj, amit neveznek még török meggynek, szagos meggynek és mahaleb meggynek is. Magyarországon 2019-ben az év fájává választották.

Nyugat-Ázsia déli részétől, Kis-Ázsián keresztül Európa nyugati-délnyugati részéig honos, szubmediterrán jellegű növényfaj. Magyarországon leginkább az Északi- és a Dunántúli-középhegységben, illetve a Mecsekben gyakori. Meleg- és fényigényes, a tartós árnyékolást nem viseli el; kedveli a szárazságot és a meszes talajokat. A sajmeggy jelenléte olyan klímát jelez, amilyent a szőlőtermesztés is igényel.

Legtöbbször cserje, vagy kis fa, és csak ritkán nő meg 6–10 méter magasra, az ennél magasabb példányok kivételesek. Törzse sűrűn ágas, sötétbarna kérge a törzs alsó részén hosszanti irányban repedezett, koronája alacsonyan szétterülő, laza, terebélyes, berzedt, ágai és gallyai kissé lehajlanak.

Veresgyűrű som (Cornus sanguinea)

A veresgyűrű som a somvirágúak (Cornales) rendjébe és a somfélék (Cornaceae) családjába tartozó faj. 

Csaknem egész Európa területén megtalálható, és Ázsia mérsékelt övi területein is őshonos. 

2-4 méter magas, terjedő tövű cserje, vesszőszerűen felálló, részben visszahajló ágakkal. A veresgyűrű som aljnövényként világos, nyirkos lomblevelű és elegyes erdőkben, cserjésekben, lápokon, de száraz lejtőkön, karsztbokorerdőkben is nő. A laza, mészben gazdag talajokat kedveli. A síkságoktól 1200 méter magasságig felhatol. A virágzási ideje május–június között van.

Vadrózsa (Rosa canina)

A vadrózsa, gyepűrózsa vagy csipkerózsa őshonos gyógy- és fűszernövény, magyar népies elnevezései: bicskefa, ebcsipke, gyepű-, parlagi-, vagy vadrózsa, tüskefa. Termése a csipkebogyó, amelyet egyes vidékeken petymegnek vagy hecsedlinek is neveznek, ezért itt a növényt hecsedlibokornak, a terméséből készült bort, lekvárt és teát hecsedlibornak, hecsedlilekvárnak és hecsedliteának is mondják. 

Erdőszéleken, cserjésekben gyakran találkozhatunk vele. Tavasszal fehér, de rózsaszínnel bemosott virágaival, ősszel áltermésének égőpiros színével hívja fel magára a figyelmet.

150–300 cm magasra növő, lombhullató, tüskés cserje. 5-7 páratlanul szárnyas, összetett levelei hosszúkás tojás alakúak, szélükön fűrészesek, mindkét oldalukon simák. Viráglevelei világos rózsaszínűek, elvirágzás után visszahajlanak. Áltermése piros, tojás alakú, sima felszínű, belül magvai szőrösek.

Virágos kőris (Fraxinus ornus)

A virágos kőris, más néven mannakőris az olajfafélék családjába tartozó lombhullató fafaj. A „virágos kőris” nevet azért kapta, mert virágainak – a magas kőristől eltérően – sziromlevelei is vannak.

Európa déli, délkeleti területein és Kis-Ázsiában, főleg a középhegységekben honos, ott a száraz, meleg, sziklás talajú bokorerdők jellemző fája.

A virágos kőris általában 6–8 méter magasra nőmeg. Törzse szabálytalan alakú, általában görbe, szétágazó, gyakran egész alacsonyan villásodik; lombozata laza, szabálytalan, kerekded. Kérge fiatalon feltűnően sima, barázdák nélküli (ez segít a magas kőristől megkülönböztetni), idősebb korában rücskösen repedezik – színe világosszürkéről idővel feketésszürkére sötétedik. Az ágak sugarasan szétágaznak, sokszor görbék, csavarodottak (míg a magas kőris ágai egyenesek).

Fehéres, termetes és illatos bugavirágzatait április-május környékén hozza. Kétlaki, vagyis a nő- és hímivarú virágok nem ugyanazon a  példányon nőnek.

Sikerült azonosítanunk néhány példány juhart, vadkörtét és mogyorót is, de azt már nem tudjuk visszafejteni, hogy ezekből mennyit vághattunk ki; valószínűleg keveset. 

Mezei juhar (Acer campestre)

A mezei juhar kisebb termetű, lombhullató fa, ritkán éri el a 10–15 méternél nagyobb magasságot, de kivételes esetekben akár 25 méterig is felmagasodhat. Koronája sűrű, szabályos gömbölyded, sokszor terebélyes.

Termős és porzós virágai ugyanazon a fán, de külön, kevés virágot tartalmazó, laza, molyhos kocsányú bugákban nyílnak.

A tápanyagban gazdag vályog- vagy törmeléktalajokon 800–900 méter magasságig, az ártéri erdőktől a karsztbokorerdőkig a legtöbb erdőtársulásban előfordul, de a legjellemzőbben az aljnövényzetben bővelkedő gyertyános–tölgyesekben. Virágai áprilisban, a levélrügyek kipattanásával egy időben nyílnak. Levelei ősszel aranysárgára sárgulnak.

Vadkörte (Pyrus pyraster)

A vadkörte vagy vackor a rózsavirágúak (Rosales) rendjébe, a rózsafélék (Rosaceae) családjába és az almaformák (Maloideae) alcsaládjába tartozó faj.

Magyarországon mindenhol előfordul. A termőhely iránt nem igényes, egyaránt előfordul bükkös, gyertyános tölgyes, kocsánytalan tölgyes-cseres, valamint erdőssztyepp környezetben. Megtalálható karsztbokor erdőkben, száraz tölgyesekben, tölgy-szil-kőris ligetekben, főleg az erdőszegélyen, valamint erdőből kialakított legelőkön hagyásfaként.

A vadkörte viszonylag gyorsan növő fafaj, fiatalon kismértékben árnytűrő, idősebb korban azonban határozottan fényigényes.

Közönséges mogyoró (Corylus avellana)

Az európai mogyoró vagy közönséges mogyoró a nyírfafélék (Betulaceae) családján belül a mogyoró (Corylus) nemzetségébe tartozó cserje.

Megtalálható Európa nagy részén, valamint Anatólia mediterrán partvidékén és onnan a Kaukázus tágabb környezetében egészen a Kaszpi-tengerig. Magyarországon is őshonos; főleg a hegyvidékeken és a dombságokon él.

3-5 méter magasra növő, terebélyes, lombhullató cserje. Kedvező körülmények között soktörzsű bokorfává cseperedhet; ilyenkor magassága elérheti a 4–8 m-t. Kérge pirosas vagy fehéres szürke, sima, fényes, rajta barna paraszemölcsök nőnek. Könnyen sarjad: az újulatból hosszú, egyenes „ostorbotok” nőnek.

5–6 cm hosszú, sárgásbarna, összetett porzós virágzatai 1–4 tagú csoportokban nyílnak már a tél végén. 1 cm-nél nagyobb, tojásdad, csonthéjas makktermését harang alakban szabálytalanul, rojtosan hasogatott fellevelekből kialakuló kupacslevél veszi körül.

Egyelőre csak egy-egy eperfáról, diófáról és barackfáról tudunk, de a telek nagy része még mindig dzsungel, szóval még bármi kiderülhet. Ezeket a fákat természetesen megtartottuk - a nagyon fiatal diót is.

Az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy egyes cserjékből, pl. fagyalból és bodzából tényleg csak egy-egy tő legyen...

Fehér eperfa (Morus alba)

A fehér eper vagy fehér eperfa a rózsavirágúak (Rosales) rendjébe és az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozik. Zsenge leveleit régebben a selyemhernyó tenyésztéshez tápláléknövényként nagy mennyiségben gyűjtötték, gyümölcséből eperpálinkát főztek, fáját nagyon sok helyen ezért is telepítették.

Középmagas, elterebélyesedő koronát nevelő, erősen sarjadó, 10 méter magasra is növő formás fa. Sűrű lombozata miatt árnyékot adó díszfaként is ültetik. Kérge barnásvörös, vagy zöldesszürke, nagy levelei változatos formájúak, szíves vállúak, osztatlanok vagy karéjosan osztottak, felszínük kopasz, széleik fűrészesek. 

Áprilistól júniusig virágzik. Gyümölcsei (valójában áltermések) rövid kocsányon fehérek, néha halványan rózsásak. Folytonérő, az első és utolsó lehullott szemek között akár másfél hónap is eltelhet. Érése az időjárástól és faegyedtől függően júniusban és júliusban van. A teljesen beérett szemek maguktól lehullanak.

Közönséges dió (Juglans regia)

A közönséges dió a diófafélék (Juglandaceae) családjának dió (Juglans) nemzetségébe tartozó növényfaj. Közepes vagy nagy termetű fa. A nemzetség tagjai közül ezt termesztik a legszélesebb körben ízletes terméséért. Délkeletre a Balkántól Délnyugat- és Közép-Ázsiáig, a Himalájában és Délnyugat-Kínában is honos.

Lombhullató, egylaki fa. Magassága tipikusan 15-25 méter, egyes példányok a 30 métert is meghaladhatják. 150-160 évig elél, de magassági növekedése 70-80 éves korában abbamarad. 

Kajszibarack (Prunus armeniaca)

A kajszi, kajszibarack vagy sárgabarack egy Közép-Ázsiából vagy Kínából származó gyümölcsfa. A szilvának közeli, az őszibaracknak és a mandulának távolabbi rokona.

A rózsafélék családjába tartozó 4–8 m magasra is megnövő fa levelei, rendszerint szíves vállból széles tojás alakúak, kihegyezettek, 2–3-szorosan fűrészesek. Virágai a levelek kifejlődése előtt nyílnak, fehérek vagy halványpirosak.

Magyarországon a török hódoltság idején kezdték a termesztését, később új magyar fajtákat is előállítottak. 

A kajszibarack az egyik legértékesebb, legsokoldalúbban hasznosítható gyümölcsünk. A cukor (5-30%) és savtartalom (0,3-2,6%) harmóniája intenzív aromával párosul. A gyümölcsök magas rosttartalma kedvező étrendi hatású. A friss gyümölcsök karotintartalma magas, az aszalt kajszi káliumban gazdag.

Közönséges fagyal (Ligustrum vulgare)

A közönséges fagyal az olajfafélék családjába tartozó cserje. Hazája Észak-Afrika, Európa, Kis-Ázsia. Hazánkban erdőkben, cserjésekben gyakori, a Bodrogközben, valamint a Bükk-vidéken is megtalálható növényfaj.

3-4 méteres, terjedő tövű, felálló ágú cserje. Fiatal hajtásai finoman szőrösek. Levelei lándzsásak vagy keskeny hosszúkásak, védett helyen néha áttelelnek. Illatos virágai június-júliusban nyílnak. Termése fénylő fekete, gömb alakú.

Fekete bodza (Sambucus nigra)

A fekete bodza vagy festőbodza a bodza (Sambucus) nemzetség egyik, a Kárpát-medencében is elterjedt faja. Az Óvilág mérsékelt övi biotópjaiban honos Délnyugat-Ázsiától Európán át Észak-Afrikáig.

3–10 m magasra megnövő terebélyes cserje vagy fa. A fává növekvő példányok ritkák: hazánkban csak a legkedvezőbb termőhelyeken (hegylábi törmeléken, patakok mentén, mérsékelt klímájú, de napfényes helyeken, tápanyagdús talajon) fordulnak elő. A több méter magas bodzafák némelyike száz évnél is öregebb.

Amint a fentiekből látható, az 1995-ben még művelt területet - ahol akkoriban a szőlőn kívül legfeljebb egy-egy fa állt csak (kép itt és itt) - a természet harminc év alatt teljesen visszafoglalta és átalakította. Tucatszám telepedtek meg itt azóta a különböző fás- és lágyszárú növényfajok, miközben a szőlő viszont szinte nyom nélkül eltűnt.

De van még egy nagy túlélő, ami mindenhol megjelenik, és mindenre ránő, aminek a közelébe ér, és bár kétségtelenül dekoratív, nagy mennyiségben mindent elnyom, ezért alig győzzük ritkítani és kordában tartani. Természetesen a borostyán az.

Közönséges borostyán (Hedera helix)

Európa nagy része mellett Délnyugat-Ázsiában honos. Kedvező környezetben (fákon, kőszirteken, falakon) 20–30 méteresre is megnő, de függőleges felület híján a talajt is beteríti.

Kedvelt dísznövény, számos változatát nemesítették ki, így például van sárga vagy sárga-fehér tarka levelű, lila szárú és lassan növekedő fajtája is. Magyarországon teljesen télálló, felhasználható árnyéki talajtakaróként, romok, fatörzsek, falak, kerítések befuttatására. Napos helyen ajánlott öntözni. Több száz évig is élhet jó adottságú területeken.

A növények ismertetésének forrása: Wikipédia (a fényképek saját fotók)